Írva öltvén

Most tényleg csak egy naplóbejegyzést teszek közzé.

Most tényleg csak egy naplóbejegyzést teszek közzé.

Éppen a régi emiljeimet olvasgatom és dúlnak bennem az érzések. Ha valahogy körül lehetne írni ezeket, kb így kezdeném: Azt a kurva életbe, bassza meg...

Nem nagyon lehet. Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy ha megnyúznék élve egy nyulat vagy egy kutyát, akkor vajon jól lennék-e. Nos, arra jutottam, hogy nem sokat javítana a helyzeten. Továbbgondolva, akkor sem lennék jobban, ha holtan nyúznám meg bármelyiket.

A 2009. Krisztus utáni esztendő elején emilben szakított velem egy hölgy, akiről mindmáig azt gondolom, hogy az egyik Igazim volt.  Azt mondta, még nincs túl az előző partnerén, de szerintem bennem volt a hiba -na meg Csernus doki is megmondta.

Ugyanezen év márciusára Csernustól jelez egy bejövő emilt a monitor, melyben közli, hogy örvend az érdeklődésemnek és odaadásomnak, de nem tud soron kívül fogadni. Június másodikára bekerültem : ]

Február tizennyolcadikán az egyik nővéremtől kaptam egy elektronikus üzenetet. Éppen azelőtt ismertem meg őt néhány nappal, előtte semmilyen módon nem tartottuk a kapcsolatot, csak féltestvérem. Emlékszem arra az üzenetre, jól esett, hogy kaptam. Meg küldött valami linket egy barkochba-játékról: www.akinator.com . Szerintem nézzétek meg, beszarás!

2009. május tizenkilencedikén az első kiállításom színhelyének igazgatójától kaptam egy üzenetet válaszolva azzal az én üzenetemre, melyben egy olyan dunaföldvári helységprogramról érdeklődtem, amelyen az a hölgy szerepelt egy színi előadásban, akit az első említett emilben nem neveztem meg -őmiatta akartam elmenni, még nem voltam túl a szétváláson. Kicsit meg is dorgált a fickó, hogy Dunaföldvár honlapján mindent megtalálok a programról...

Popper Péterrel váltottam néhány emilt ugyanazon év áprilisában, megbeszéltünk egy találkozót is, amelyet végül akut szájsérülésre hivatkozva lemondott. Azután haláláig sem sikerült bepótolnunk, pedig meghívtam a dunaújvárosi könyvbemutatómra, csakhát akkor meg tolószékhez volt kötve egy autóbaleset miatt, amiből azt hiszem végül nem sikerült felállnia, mert májusban dobhatta volna el... Sajnálatos. Örök túlélőnek tartottam őt annyi betegség, baleset és sérülés után, amit átélt. Sokat vesztettünk vele, az biztos. Nem mertem részvétet nyilvánítani a rokonainak, nem biztos, hogy minden emilpartnerét ismerték...

Kihagyok egy nagy részt az évből, mert nem csak ti unjátok ezt a hülyeséget, amit most csinálok -nem ismerem az indíttatást. -De akkor mi a fasznak írom ezt le??

Említeni szeretnék még egy nagyon fontos eseményt. Novemberben, decemberben és idén január-februárban is még leveleztem egy ezen az oldalon megismert hölgyeménnyel. Sosem találkoztunk, mégis kurvára közel engettem magamhoz és azt hittem, hogy ő is engem. Aztán egyszer csak nem válaszolt. Nem tudom, mi történhetett vele, remélem semmi szörnyű -bár nem is hiszem, hogy valami olyasmi, azok mindig csak idegenekkel történnek-, minden esetre kb. négy-öt levelet írtam neki azóta, válasz hiányában persze. Na ezt kibaszottul sajnálom.

Ha valaki végigolvasta ezt a borzadalmat, amit nem sokára közzéteszek -bár mikor olvassátok, már közzétettem-, annak nagyon megköszönöm és ígérem, hogy legközelebb valami használhatót teszek az orruk elé.

üdv,

FGA

Tovább »

Az első seb

Anyám volt az. Ő mászkált a füvön a hetedik nyaram valamelyik hüvöskés reggelén. Sűrű volt a köd, de könnyen felismertem -az alakjáról. A Duna parton sétált, úgy tűnt, mint aki vár valakire vagy valamire. Furcsa volt, mert nem szokott ott mászkálni. Szép a hely és gyönyörű a kilátás, de ő nem szokott ott sétálni. Másrészt meg hajnali öt is alig volt még... [Mondjuk én is minek voltam akkor ébren és miért pont ott?...]

Szóval ott sétált és várt. Aztán láttam, hogy eljött ez a valami és ő nekiindul. Követem, inkább még nem szólok neki, hogy itt vagyok -gondoltam. Érdekelt, mi lesz ebből. Csak ment és ment és ment, alig tudtam tartani a tempót, egyszer le is maradtam, de aztán megláttam őt négy lépcsősorral lejjebb a füvön ülve. Közelebb mentem egy kicsivel és figyeltem, de még mindig nem szóltam neki, hogy itt vagyok. Fent maradtam a legfelső szinten. Most mintha megint várna, igen, egyértelmű, hogy vár -bizonyosodtam meg, mikor hirtelen észleltem, hogy el is jött, amire várt. Elővett valamit a táskájából, a táskát arrébb dobta, a blúzát kigombolta és magához szorította azt a nagy tárgyat. Lefeküdt a fűbe és most jó ideig megint várt. Már harmadszorra!

A köd is felszállt közben, a nap is előbújt. Kezdett kicsit melegedni, szél fújdogált. Ő meg csak ott feküdt és én kíváncsian figyeltem. Egyszerre váratlanul megint megjött, amit várt, hirtelen mozdulatokat tett. Mintha veszekedett volna valakivel. Nagy félelem tört rám és csak arra tudtam gondolni, hogy most már szólnom kéne, hogy itt vagyok. Elkezdtem futni a lépcső felé. Beértem a nagy bokrok mögé és leszaladtam négy szintet. Nem üldözött senki, mégis olyan érzésem volt. De inkább arra gondoltam, hogy mindjárt "anyuhoz" érek és megmondja nekem, hogy nincs semmi baj. Odaértem arra a szintre, ahol volt. Láttam, hogy alszik a fűben. Meg is nyugodtam a látványától és fáradtan odabújtam anyámhoz. Eléggé nedves volt alatta a fű, pedig mostanában nem esett. Nem tudom, miért kellett pont egy ilyen részre feküdnie. Mindenhol máshol is volt egy kis lecsapódott köd, de ennyire vizes, sehol. Már a blúza és a blézere is nedves volt tőle. Valami, valami más -rossz érzés- is volt bennem. Mintha valaminek vége szakadt volna. Ürességet és félelmet éreztem. Nem tudtam mire vélni ezt az érzést, mindenesetre megnyugtatott a gondolat, hogy Anya testéhez bújhatok. Mert anyám Anya volt. Mikor hozzábújtam is az volt, bár merev, kényelmetlen, hideg és nedves, de Anya. A rossz érzést kivertem a fejemből és inkább aludtam.

Aztán hirtelen felébredtem. Ekkor már az ágyamban voltam és anyám kiabálva ismételgette a földszintről, hogy "Szennyes ruha, koszos edények! Tizenhat év alatt megjegyezhetted volna!". Szombat volt és nem akartam délnél előbb felkelni, de ahogy anyám hangját hallottam amint a nevemet kiáltja, ugyanazt a rossz érzést éreztem, mint álmomban a mellette való elalváskor. Lementem, vittem, amiket kért, de őrá voltam kíváncsi és az érzésre -hogy miből fakad és mi ez egyáltalán. Akkor és ott nem tudtam meg semmivel sem többet. Később észrevettem, hogy időről időre visszatér. Hogy néha-néha felüti a fejét az életemben ez az ijesztő érzés, és ez így ment évekig. Majd közel kétévnyi kutatás után végre megértettem mindent.

Megtudtam, hogy hét évesen az álmomban miért volt hajnal és köd. Hogy miért vált egyre naposabbá és világosabbá az idő. Megtudtam, hogy miért csak követtem anyámat és nem szóltam neki. Hogy miért követett az az érzés évekig. Megtudtam, hogy miért volt merev a teste, mikor félve odaértem, hogy miért volt csak alatta nedves a fű és miért volt a ruhája is vizes. Megtudtam azt is, hogy mi volt Az a nagy tárgy, amit a táskájából kivett. -Akkor, álmomban.

Elborzadtam.

Egyszerre lettem felszabadult és teljesen üres. Az járt a fejemben, mikor minderre rájöttem, hogy "Velem így mi lesz?". Nem tudtam elhinni, hogy ez után lehet valahogy. Tudtam, hogy véget ért valami. Vége szakadt valaminek. Egy korszak lezárult. Egy olyan korszak, amiről akkor azt éreztem, hogy az elvesztése örök fájdalommal, kínnal, örök szenvedéssel és végül mocskos halállal jár. Nagyjából így lehet elmesélni a pillanatot, mikor rájöttem, hogy anyám meggyilkolta magát.

Tovább »

Az élet muris kabaréja

"A dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy az ember eltervezi."

Emberek, akiket megvert a sors. Nem hiszek a sorsban. Ez inkább neveltetési kérdés lehet. Most minden esetre rossz nekik: Emberek, akik semmire sem képesek. Gyengék és gyávák, menekülnek, megalkusznak, nekik már mindegy. Így volt velük mindig. Most már tényleg így is marad. És közben semmit sem értenek az ÉLETből, de még az életből sem. Nem vegetálnak, mert azt sem tudják, hogyan kell. Nem is tudom, kik vagy mik ők, de szomorú ezt végignézni. Egyben motivál is. Mindig készülnek valamire, hogy kimásszanak a szarból. Nagy dobást terveznek. Mindezt úgy, hogy azt sem tudják, hogy mi az a szar, amiből ki kell mászniuk, ahogy azt sem, mi számít nagy dobásnak. Fogalmuk sincs. Nem értenek semmihez.

Közben egy-ketten közülük belelátnak a Lényegbe, észreveszik, hol vannak és mit csinálnak: Sehol és Semmit. Ekkor szomorúak lesznek, mert dühösnek lenni már nincs erejük. Sajnálnak mindent, de leginkább magukat.

"Picsába... Nem bűnbanda ez, magányosok klubja. -Szerencsétleneknek..." -És a többiek még csak fel sem fogják ezt a mondatot.- "Barátság, a faszomat..." -Természetesen ezt sem értik.

De az érzelmek jelen vannak. Az emocionalitás ösztönös. Rúdtánc, öröm, becenevek. Hazugságok, áltatások, ámítások, féltékenység. -Egy nagy színjáték. Primitivitásból.

Pedig a Nagy Játék, az komoly. A Tét komoly. Bonyolódik minden......

Zsarolások, komolykodás, gyilkolászás -Gyerekség és primitivitás.  Szarhalomban élnek és aki ezt tudja közülük, tudja [elhiszi] azt is, hogy kis tényező. Nem tud változtatni!

Menjünk busszal rabolni! [...]

"A dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy az ember eltervezi."

Tovább »

Riport a Sátánnal [Felcserélt szerepek]

Álmaimban jött elő mindig -emlékszem. Az egyik elődöm -mindig ezt mondta-, tehát én az utóda vagyok. Mikor először jött, csak beszélgettünk. Érdeklődött irántam. Később mondta már egyre gyakrabban, hogy követnem kell őt. Hogy folytatnom kell, amit ő abbahagyott. Folytatnom, majd nekem is rá kell hagynom egy utódomra. "De fontos tudnod, hogy képes rá! Csak olyanra hagyhatod!" -ezt mindig hozzátette.
Arra kért, hogy öljek. El is magyarázta, hogy miért.

Volt egy eszme, volt egy hit, volt egy ember. Ő a mi kezdetünk. Őmiatta kell csinálnunk, ő Az ősünk. Életében egy olyan világban élt, amiről be akarta bizonyítani, hogy tökéletes. Neki a világ tökéletességét a Belső helyes értékrend követése és a -csak a racionális oldalunkon- tökéletesre való nem törekvés [tehát a tökéletlenség [?!]] jelentette. Az által akarta bebizonyítani ezt a fajta tökéletességet a világáról, hogy ilyenné változtatja azt. A módszerei végletesen radikálisak és szélsőségesek voltak. Több esetben nagyszabásúak is. De sokat beletett a mérleg azon serpenyőjébe, hogy eléri a célját. Csak a világ nagyon nem akart tökéletes lenni. Az elvei közé tartozott a felismerés és az elfogadás hiánytalanságának szükséglete is. Azt vallotta, ha vége van, azt is el kell fogadni. Ezért végül felismerte, hogy nincs lehetőség, elfogadta a véget.
Azóta létezünk mi, az Apák. Azóta kell nekünk nemzedékeken át folytatnunk, amit életében megkezdett egészen addig, amíg el nem érjük a célját. Belőle származunk, Ő vagyunk.

Nem mertem ellent mondani, de nem ezért döntöttem úgy, hogy követnem kell. Volt benne valami, ami közben megérttette velem a meséje valós(s)ágát, elfogadtatta velem az érveit.
Sok embert megöltem. Érezni nem tudókat. Azok közül is csak az érezni nem is akarókat, akiknek még erős hangjuk is volt. Sosem szenvedtettem őket. A kínzást mindig elítéltem. Legtöbbször tisztán öltem. Csak egy fejlövés vagy egy váratlan baltacsapás.
Kettejük viszont nagyon rabul ejtett. Őket a gyors halál után felboncoltam és belebújtam a kiürített testükbe. Nem tudom mi lehetett ez, csak éreztem egy erős vágyat rá. Talán azért, mert a két legnagyobb ellenségem voltak. De az álmaimban megjelenő elődöm szerint ez mindengyünknél megegyezik, akik követték ezt az eszmét.
Ezt a korlátozó szenvedélyünket leszámítva Szent Háborút folytatunk. Az összes elődöm hős.


Most pedig előnyös pozícióba kapartam fel magam. Mostantól végig én irányítom ott lent, hogy idefentre kinek adjuk a lehetőséget arra, hogy kövessenek Minket. Az Apák csak átadók lesznek, miután én lekerülök. Az Ősünknek pedig van külön helye.

Befejeztem a küldetést! Átalakítottam a célt -pontosabban. A tökéletlenségnek nem csak a racionális teret kell fednie, hanem azt a kérdést is, hogy a célunkat elérhessük-e.
Így örökké ÉLNI fogok...

Tovább »

Randomizmus - Értelmetlen fogalom

Leopold Urcheif életéről számolok be. És a magaméról is
Bukott íróként senki sem kíváncsi a műveimre, de ahogy megismertem a nevét, kíváncsi lettem rá, így gondoltam, kutatok utána és megírom az életét.
Érdekes volt ez a nyomozás, mert ahogy intenzívebben kerestem róla Bármit, úgy közeledtem a felismerés felé, hogy őt nem tartották számon sehol! Semmi tényszerűt nem találtam róla végül -pedig minden utat végigjártam, amit csak lehetett. De az rémisztő volt, hogy elszórtan, ahol ismerték a nevét, vagy áradozva, vagy megrendülve, titokzatosan fogadták, hogy rákérdeztem. Konkrétumokat egyikük sem tudott, vagy akart megosztani velem.
Ahogy belebotlottam a nevébe, az érdekes történet. Toszkánában jártam pár hónappal ezelőtt. Egyik nap egy óriási piacra keveredtem turistaként és ott egy furcsa, elfüggönyözött állásba léptem be. Egy lepukkant öregasszony fogadott, aki jósként kereste a kenyerét. Csak olaszul beszélt, és bár az én olaszom cseppet sem mondható tökéletesnek, azt a néhány mondatot értettem, amit mondott: Tudom, hogy maga író. Nem fogok önnek jósolni, mert a jövője most a tetejére fordulhat, ha tesz érte. És nem kérek fizetséget azért, hogy ezt mondtam. Kutassa fel a Szerelmemet, és az írásait keresni fogják, megígérem. Látogassa meg ezt a helyet! -És a kezembe nyomott egy papírdarabot, amire egy budai cím volt írva -már előre, mintha tudta volna, hogy jövök.
Leopold Urcheif. Ez volt még a cetlin.
Csak mikor hazatérve felkerestem a címet, akkor vettem észre, hogy egy kastélyhoz mentem. Nem is láttam még azelőtt, ma már biztos egy múzeum van itt -gondoltam-, biztos rossz címet írt fel az asszony. Azért közelebb mentem, s ekkor észrevettem egy díszes keretbe foglalt csengőt, hát meg is nyomtam. Bátraké a szerencse -gondoltam.
A harmadik csengetésre egy förtelmes külsejű szolgálólány nyitott ajtót. Bemutatkoztam, majd közöltem vele: Leopold Urcheifot keresem. Hangosan felkacagott és bekísért valamiféle hallba. Azt mondta, ott várjak. Nagyon megváratott, de visszajött és a következőt mondta: Az Úrnő fogadja. Furcsálltam a dolgot, mert mégis csak a huszonötödik században élünk, vagy mi. Úrnő? [...] A kíváncsiságom viszont megint győzött, ezért követtem. Egy hihetetlenül nagy hálószobába értünk végül, de nem szégyelltem magam. Minden személyes tárgy, ami a szoba hálószoba létére utalna, szépen el volt pakolva. Egy kávézóasztalnál ült egy idős, jó hangulatú Hölgy. Helyet kínált, majd kávét és süteményt hozatott. Viszonylag sokat beszélgettünk a semmiről, mire az Hölgy kedélyessége általi gátlásaimat leküzdve a lényegre tértem.
-Asszonyom, ha nem vagyok túl indiszkrét, megmondaná nekem, hol találom Leopold Urcheifot?
-Fiam -erre a mondatra ő is sokáig hangosan nevetett, majd folytatta-, tudja, ki vagyok én?
-Nem asszonyom.
-A nevem Adelina Urcheif. Leopold jóval a mi generációnk előtt élt.
A jósnő azt mondta, A Szerelmét kutassam fel, de élete szerelme nem lehet egy ki tudja hány évtizeddel ezelőtt meghalt férfi -persze ezt nem mondtam Adelinának.
-Pontosan mikor?
-Fiam, próbára teszi egy kilencven éves asszony emlékezetét... néhányszáz évvel ezelőtt.
-Rendben, de ki volt ő?
-Nekem csak édesapám mesélt róla egészen kiskoromtól. Azt mondta sosem szabad elfelejtenem a nevét. Anyám nem szerette, ha Leopoldról beszélgettünk, tiltott volt. De ahogy idősebb lettem, egyre több és több művét olvastam. Ismeretlenül is elvarázsolt.
-Miféle műveit? És ha szabad megkérdeznem, miért volt tiltott?
-Nos, igen, Leopold nevét élete utolsó szakaszában tilos volt kiejteni. Halála után megpróbálták eltűntetni életének nyomait, de amíg betűk vannak a Világban, Leopold is velünk él.
-Eszerint író volt?
-Nem csak író. Filozófus, Kutató, Felfedező, Utazó, Szerelmes, Barát, Kritikus, Pszichológus, Közember, Apa... Egy Élő, Gondolkozó Férfi. De ezen szavak súlyát maga nem értheti.
-Nade ha ennyi mindent csinált, miért volt tabu?
-Igaz, tény, hogy sok jót tett, de a Világ nem volt jó hozzá. Ezt pedig ő nem tűrte. Szívvel, szellemmel, testtel küzdött, hogy megváltoztasson bármit, de lehetőleg Mindent. Sokat sikerült is neki közülük, de egy idő után A Legnagyobb vezetők megelégelték és ellentéteiket félretéve összefogtak Leopold ellen. Ezután műveit álnéven publikálta egy ideig, hogy munkássága ne vesszen kárba, de később azt is visszaszorították. A díjai, melyeket életműve gyártása során szerzett nem mondják el, mit alkotott. Sok minden, ami ma magának természetes, az ő érdeme. Sok minden, ami nekem vagy a nálam idősebbeknek is természetes, az ő érdeme. Leopold Érdeme.
Ezért van, hogy az emberek ma csak a kenyerét eszik, a nevét nem ismerhetik.
Ekkor Adelina hirtelen elejtette a kávéscsészét, ráborult az asztalra és meghalt. A szolgálólány értesítette a mentőket. Hamar kiértek, de már nem volt rájuk szükség.
Úgy éreztem, miattam halt meg és azt hiszem, a szolgálólány is egyetértett ebben. Miattam vesztette el a munkáját.
Ekkor elfogadtam, hogy nincs semmi Urcheifról. Nem tudja senki pontosan, hogy ki volt ő vagy, hogy létezett-e egyáltalán.
Befejeztem a kutatást.
Pár hete egy barátom -aki szintén ír- eljött hozzám és meglátta a sok papírt, amit eddig leírtam Urcheifról. Azt mondta, érdemes lenne megmutatni valami kritikusnak. Mondtam neki, hogy gyenge a vége, de nem engedett semmin változtatni. El is vitte. Másnap az ország egyik legnagyobb nevű költője -művésze- közölte, hogy nagyon tetszik neki az írásom és meg akarja jelentetni. "Nagyon valóságszerű", ezt mondta. Meg is tette, majd olvasták mások is és azóta publikálok rendszeresen a legnagyobb lapokban és legmagasabb fórumokon.
A jósnőnek bejött a tippje, pedig nem is kerestem fel a szerelmét. Ez bosszantott.
Néhány napja meglátogattam "A Világ legnagyobb és legalaposabb" könyvtárát. Egy idő után elkezdtem nagyon unatkozni ott, úgyhogy kerestem valami beszélgető partnert. A robotokat kezelő nővel kezdtem beszélgetni. Elmeséltem neki a nyomozás történetét. Döbbenten mondta, hogy épp mostanában olvasta ezt a nevet. A nevet és a hozzátartozó hadatokat találta a könyvtár számítógép-hálózatán. Megkértem, hogy hozasson fel mindent nekem, ami ezzel a névvel kapcsolatos. Ekkor izgatottan leültem egy asztalhoz és vártam. Bő negyed óra után odajött a nő és azt mondta, hogy elnézést kér, de nem tudják az összes ilyen birtokukban lévő anyagot felhozni, de lemehetek a raktárba megnézni.
Lementem és mutatták, hogy két egész padlótól plafonig érő, öt méteres oszlop van megtöltve az ezzel a névvel kapcsolatos dokumentumokkal, könyvekkel. Levettem az elsőt, mert kilógott belőle egy papír.
-Ez egy családfa! -Mondtam megörülve a raktárban dolgozóknak. Megtaláltam rajta Adelina és Leopold nevét is. Ájuldozva fedeztem fel később, hogy Adelina húga Gertrúd [mint Leopold felesége], Gertrúd legidősebb fiától való unokája Pedig én vagyok. A végén pedig apám aláírása.
Ezt és a papírjaimat megmutattam a könyvtár igazgatójának, aki akkor rengeteget telefonált, majd hitelesnek találta a családfát és megörült, hogy megtalálták annak a rengeteg könyvnek a tulajdonosát -ugyanis addig, amíg nem tudták, csak a raktárban tarthatták azokat -törvény szerint.
Még azon a héten felvitettem mindet a könyvtár polcaira, elkezdtem rendszeresen olvasni őket és minden interjúmban ajánlottam is mindenkinek.
Tegnap eljöttem megint Toszkánába, a jósnőhöz, ma meglátogatom és mindent leírok úgy, ahogy mond.
Megkérdeztem a nevét és ezt mondta olaszul:
-Gertrúd, de ébredjen fel!
-Tessék? -Kérdeztem furcsállva a dolgot.
-Ébredjen fel! -Mondta.
Ekkor valami nagy sötétség szállt rám, csend és nyugalom, majd hirtelen kinyitottam a szemem Budán, a saját ágyamban...

Tovább »

[Nem] szükséges a boldogság

-Nem, Doktor Úr. Azt gondolom, hogy magának nincsen igaza abban, hogy szükségszerű az ember boldogsága ahhoz, hogy boldogságot tudjon adni, esetleg sugározni.
Nézze, a szüleim -még, ha gazdagok is- ezt mondják: Basszus! Még ma is kenyére meg tej! És mikor lesz még a fizetés?! ...    -Persze, aláírom, hogy ezzel a hozzáállással nem lehet sem adni, sem sugározni boldogságot.
Viszont problémáim nekem is vannak. Kőkemén, erőt és jellemet próbáló gondjaim. Az öngyilkosság gondolata -végső lehetőségként- mindig jelen van az életemben [persze itt az elvekért való áldozásról beszélek].
Pusztán azt mondom, doki, hogy vannak nekem is ezek a bajos ügyeim, amikre igazából kihívásként tekintek. Tudom, ezeket meg kell oldanom és nem elmenekülnöm előlük [hétköznapi módon]. Na meg vannak gondolataim, értelmezéseim, amiken szeretek elmélkedni. A gyűjtött, hallott, érzett, olvasott és alkotott filozófiákat, elméleteket meg megosztani másokkal.
Emellett közvetlen is vagyok.
A visszajelzések és a saját érzések alapján mindössze ennyi elég a boldogság-adáshoz, -sugárzáshoz. -Persze, hozzá tartozik, hogy nem mindenkinek tudok adni, de ez -azt gondolom- abból fakad, akik nem tudják elvenni a nekik nyújtott boldogságot, azért nem tudják, mert még boldogtalanabbak, mint én.
-Fiatal Úr, itt az utolsó egy-két mondattól eltekintve, van ehhez a monológhoz egy kérdésem:
Maga szerint ez mind, amit elmondott az életéről, a hozzáállásáról, stb., az nem egyenlő a boldogsággal? [...]

Tovább »

Északi Fény és Leopold kabaréjelenete

Figyelem! Figyelem!
Kegyelem! Kegyelem!
-Kenyerem, kenyerem a
Boldogság!

Okosít, bolondít,
komorít, nyomorít,
bonyolít, okosít[tat]!
Orvosság'!

Autók -Vadulok...
Hol ugrok, vak, undok
vakundok hahotáznak!
Foltosság...

Figaro -szívatós.
Itató -nyilalós.
Színpadon 'hidaló a
Szorgosság.

Nagyinál -ha kínál-
vanillás fagyitál!
Maminál, papinál a
Gondosság.

[...]

Jelenetünk szereplői:

1. Strófa: Boldog kecske
2. Strófa: Pesszimista disznó
3. Strófa: Gondtalan kutya
4. Strófa: Szolid macska
5. Strófa: Életképtelen szamár

Tovább »

http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2262

"A nevetés például fokozza a szívműködést, élénkíti a légzést, kitágítja ereinket, megmozgatja keringésünket, így egy idő után vérnyomásunkat is egyensúlyba hozza. Ehhez társul az immunrendszert erősítő hatása, és a stressz-hormonok lebontása mellett a boldogsághormonok kibocsátásában is segít. Sőt, amerikai kutatók bebizonyították, hogy napi tíz-tizenöt percnyi kacagással kisebb szelet csokoládénak megfelelő kalóriamennyiséget égethetünk el.

Még a régi mondás is úgy tartja, hogy a nevetés a legjobb gyógymód. Erre azonban a tudomány csak jóval később jött rá. Napjainkban már gyógyító eljárások kiegészítéseként is használják. Kedvező hatása olyannyira igazolódott, hogy külön tudományág, a gelotológia foglalkozik vele. ..."

Tovább »

Élet és szex - avagy ösztönök

Én élvezem, ha szexuális együttlét közben, annak részeként a két fél finom vágásokat ejt egymáson egy éles késsel vagy valami hasonlóval -mondta Leopold-, szexuálisan izgat! Ez szerinted beteges?
-Hát, nem tudom, nézd... mi izgat benne?
-Minden! Ahogy gyöngéden megejted a sebet, az hosszúkás, mert vágásról beszélünk, az áramvonalas, az formailag, esztétikailag csodás! Szerinted miért festenek és fotóznak róla a mai napig annyit a művészek? ...És, ha csak bevillan egy halvány kép a hófehér bőrön csurgó vörös vérről, összerezdülök! Ez frenetikus! Ez tiszta ÉLET! Érted már?
-Igen, azt hiszem. De nem, mégsem, úgy értem... az a másiknak fáj! Miért izgat a fájdalom? Az ő fájdalma?
-Gertrúd, ez bonyolult. És biztos nem fog tetszeni...
-Mondd most már, kíváncsivá tettél.
-Rendben. Egy végtelenül művelt író egyik könyvében olvastam: "A fájdalom-érzetünk megmutatja a határainkat, ha pedig átlépjük azokat, növeljük az általános orgazmus élvezeti mértékét. Az az állapot sokszorosa az orgazmusnak. -Úgy általában is megtanuljuk tisztelni az orgazmust, megtanuljuk megbecsülni és ez által jobban értékelni."
-Ez érdekel, folytasd!
-Tudod Gertrúd, az emberi élet törékeny. Vigyázni kell rá és ápolni kell. De emellett a Miénk. Értünk van és rengeteg oldalát nem ismerjük. Sok-sok ösztönös, eredeti -gyönyörűséges- oldalát. Ha pedig megismered ezeket és mértékkel veszel minden oldalából, majd az így szerzett élményt mélyen megéled, sokat kaphatsz tőle. És gondolj csak bele: Ha megvágsz valakit az aktus részeként, vagy téged vágnak meg, az demonstrálja az emberi gyengeséget, s egyszerre az erőt, a kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget...
-És ez miért jó? Uralkodást szimbolizál, dominálást, megmutatja az erőviszonyokat? És ez izgat? -Vágott közbe erélyesen Gertrúd.
-Nem, félreértesz! -Jött a válasz- És be sem fejeztem még: demonstrálja a feltétel nélküli bizalmat, az élet közös létét, a megosztást és megosztozást is, a tisztaságot. Emellett a dolog a szex szenvedélyességét is hatványozza: Ha neki fáj -a művelt író szerint- , ő sokkal emelkedettebb állapotba kerül és ez engem is még inkább felizgat. A vágás: a látvány, a színek élessége és gyöngéd keveredése [puha, finom, ártatlan-fehér bőr, vörös, erőteljes vér, ami hirtelen csordul ki], mindez még jobban izgat és nem csak testileg, nem! Lelkileg is izgató! Éppen ez az egészben a pláne, hogy a kettő összemosódik és fokozza egymást: a testiség és a lelki vonal.
-Így már értelek. Megértelek. Látom, hogy benned ez nagyon mély, nem csak egy játék. Így szerintem elfogadható, nem elítélendő és nem beteges. De azért én nem vennék részt ilyenben.
-Örülök, hogy meghallgattál és jó, hogy végre valakivel sikerült megértetnem, hogy nem utasította el a témát egyszerre, annak hallatán.
Gertrúd Leopoldra vetett egy mosolyt és "Mindjárt jövök", ezt mondta. Elment és közben gondolkozott a beszélgetésen: "Ez nagyon ijesztő, de tényleg lehet benne valami. Tényleg szenvedélyes. A lelki részében még egyet is értek. Csak ne fájna annyira egy vágás! -Bár tudom, éppen a fájdalom az alapja az egésznek. Mindegy...". Visszafele menet: "Valamiért nagyon néz. Lehet, hogy tudja, hogy ezen gondolkoztam?"
-Amíg a mosdóban voltál, fizettem és arra gondoltam, szép idő van kint. Fogjunk egy plédet, egy üveg bort és feküdjünk ki a folyópartra -Mondta Leopold kedélyesen.
-Rendben.
És ezzel el is mentek a kávézóból. Odaértek a folyóhoz és hajnalig ott is maradtak. Beszélgettek. Végül összesen három üveg bor fogyott el. Másnap délelőtt sokáig aludtak. Leopold kelt fel előbb -ebédidőben. Nézte Gertrúdot, de úgy látszik, a lányt az is zavarja, ha álmában nézik. És felébred rá...
-Jó reggelt, kisasszony!
-Neked is!
-Van kedved elmenni valahová ebédelni?
-Már annyi lenne az idő? -Tényleg... Rendben, menjünk.
Egy szép kis étterembe mentek és a balkonra ültek enni. Gertrúd valami sajtos-mártásos dolgot evett, Leopold pedig grill tálat.
-Este vissza kell mennem Ochbenchaum városába.- mondta Leopold.
-Miért, hová sietsz?
-Találkozóim vannak.
-Egy napot nem várhatnál?
-Fontos nekem a munkám, élvezem és szeretném rendesen csinálni.
-Hát, jól van.
Befejezték az ebédet, majd sétáltak egész délután. Sötétedéskor Leopold csomagolni kezdett. Gertrúd nézte egy ideig -gyűjtötte a bátorságot. Majd kétségbeesetten így szólt:
-Ne, kérlek, ne menj még!
-Miért, mi baj van?
-Szeretnék előtte még kérni tőled valamit.
-Rendben van, addig maradhatok. Mondd csak.
-Azt szeretném, hogy mutasd meg nekem! Taníts meg rá!
-Mit és mire?
-Arra, amiről tegnap este beszéltél nekem a kávézóban. [...]

Tovább »

Két biztos végtelen kör

Az első:

[Vákuumban, ideális állapotban]

Az megöli a Sátán -a Pokolbéli régi ismerettség általi- egy jó barátját, így Az a Sátán ellensége lesz -közvetlen reakcióként. Viszont mivel Az rosszat tett [erkölcsileg vitathatóan helyeset és a Sátán szempontjából feltétlenül rosszat] -és persze a Pokolba kerülni kiváltság: csak rossztettel lehet bekerülni-, szükségszerűen A Sátán barátja lesz. A Sátán ellensége tehát azonos a Sátán barátjával.
-Ez lehet?

[És vajon velünk, emberekkel hogy lehet ez?]



A második:

Valamit nevezzük el X-nek. Tegyük fel, hogy X=2X!
Eme feltevés X=0 és X=végtelen esetében igaz. Ez által pedig a következő sor is szükségszerűen igaz:
0=X=végtelen.
Következésképp: 0=végtelen. -Ez lehet?

[És vajon mit jelenthet ez emberekre vetítve?]



Talán mindkettő nézőpont kérdése. De hogyan döntjük el, melyik nézőpontbók nézzük, ha mindkettő mellett ugyanannyi logikus érv szól? Kell egyáltalán döntenünk? -Nem, azt hiszem, nem ez a lényeg. A lényeg mélyebben lakik...

Tovább »

Ábránd

[...]

Gyönyörködsz az igaz szavak mezejében,
vadászol az elvek teljes erejében,
s valós lesz, mert minden valós:
nincsen kínos, nincsen marós.[!]

Emlékszel még kételyekre fájva,
könnyed folyik -hátra, fülbe, szájba.
Nem felejted: volt valaha káka
-körülötted, szoros lyukba zárva.

Mocsarak voltak, lápok meg tüskék,
indák horgonyban, melyek ezüst-kék,
ázott barna színben pompáztak. -Persze[...]-
Bántó, sértő, rontó álmokat rejtve.[!]

De visszatérsz inkább a kedves jelenbe,
a drágádba és a szerelmesedbe.
Nézed a szépet, mustrálod a lágyat,
majd álmosodsz és elfoglalsz egy ágyat...

Boldogként...

Tovább »

Kétely

Anélkül is megyek,
nem kell nekem mankó!
Vagy, ha jönnek kegyek
vigyen el a kankó!

Mi vagyok én, mondd!
Kitől is kérdezzem...
Arcom dacba fondd!
-Legyen mit éreznem![...]

Sárba árkot ásnék!
-Ölnék egy illatért!
Lépteimben árnyék
-ölnek egy kínpadért.

Fertőzések hada...
-itt idegen vagyok,
senkinek sincs agya
-és beteg maradok.

Mindenünk elégett,
kevés már az érték!
Más már a merész tett
-"Hát, ezt Önök kérték."

Mit kéne hát tennem?
Változást akarok!
Hová kéne mennem?
-Dunának szaladok...

Tovább »

Ha én tudnám...

Felhők, egek!
Merről megyek?
Nyalok, nyelek,
-marok, megyek.

Karok, fejek,
arcok, szemek,
kardok, hegyek!
-Nem kelletek!

Halott népek:
gazok, szépek.
Szagos vének:
halott gének.

mezők, hegyek,
erdő-kerek,
zengők, erek!
Én elmegyek...

Tovább »

POLITIKA [értelmes!]

Szólj, ha elfelejtenél
     Emlékeztetni, hogy elfelejtettem
         Emlékeztetni, hogy ne felejtsen
            El emlékeztetni, hogy
            Emlékeztessem, hogy emlékeztessen,
         Hogy emlékeztess, hogy
    Nem felejtettem-e el emlékeztetni,
Hogy emlékeztessen, hogy emlékeztess,
Ne felejtsem el emlékeztetni,
Hogy emlékeztessen, hogy emlékeztess,


Ha elfelejtettem volna emlékezni.
Úgy talán megjegyzem... [-De mit?]

Tovább »

Halálom esetén [stílusidegen]

Északi Fény barátom mondá: Házunk legfiatalabb művésze és egyben házunk legfiatalabban elhunyt művésze: Őrködő ki Ébren! -Erre a Gazda: Ő aaaz! Gratulálunk! Ápolt ő, csak a Semmiért! Ébren a veszendő lett!
Interjú Fénnyel:
    
    RR.: Mit érzel, vagy mit éreztél őiránta életed során?
    
    ÉF.: Szerettem őt. Furcsa volt, de szerettem. -Talán nem is tudta. -Nem igazán...
    
    RR.: Miért gondolod, hogy nem?
    
    ÉF.: Mert... Nem tudom, ezt sejteti.

    RR.: Mi sejteti?
    
    ÉF.: Az ábrázata. -Olyan éber... Olyan őrködő...
    
Narrátor: Mégiscsak tán a valamiért?
Interjú Görög-Latin [Igazából...] Nővel:

    RR.: Mit érzel, vagy mit éreztél őiránta életed során?
    
    GLIN.: Szerettem őt. Nem is tudta, mennyire. És pontosan azt sem, hogy hogyan...
    
    RR.: Miért nem? És inkább: Hogyan?
    
    GLIN.: Ez magánügy. Magammal viszem.
    
    RR.: [És itt egy titokzatos mosolygóból pókerarccá válva kezd mozgolódni, hogy jelezze:    menne már. Nem is faggatom tovább, hadd menjen meghalni, hazudni [=halva-élni], vagy          ÉLNI...] Rendben, végeztünk, köszönöm!
       
    GLIN.: Igazán nincs mit, szervusz!
    
Narrátor: És megint csak...
Interjú Fh. Kis "GONOSZ" Hölggyel:
    
    RR.: Mit érzel, vagy mit éreztél őiránta életed során?
    
    FőKGH.: Szerettem őt. Csodáltam! Becsültem! -De elment. Ha engedem a kívánatát [saját        örömömre is], tán marad?!
    
    RR.: [Itt erősen gondolkodó és néhol kétségbeesettnek tűnő tekintetre bukkanok arcán, hát elengedem.] Látom, kicsit mosódik a sminked [Sosem sminkel...]. Menj csak, igazítsd meg!
    
    FőKGH.: Köszönöm!

Narrátor: Na és újra...
Gazda: Na jó, rendben, meggyőztél! Legyen így, csináljuk ezt.

És akkor ám én szörnyű gondolkodásba estem, merthát ugye, Kedves Szereplőim sosem hazudnának Nekem, különösen nem a saját történetemben, ugye... Remélem. De ez a Narrátor [nem tudom, miért ezt a nevet adtam neki...] még érvelt is, ráadásul tényleg elég logikusan és meggyőzően.[Megjegyzés: különösen az ábrázata volt meggyőző.]
Azért még nem teljesen hiszem el. Talán csak Narrátorom ámítana, így kit igaznak hittem, hazudna és Gazda lett volna először való. És akkor igaz' ily mereven és szürkén, borzongásmentesen meg pongyolán engem elmondanának ők? [Megjegyzés: Tekintet - flegma, lekezelő = csupán: Közölnének ők] Magamnak: Hát, lehet... Na, jó. Várok. De a legvégén szeretném hallani! [Megjegyzés: Gorombán.]

[MAJD: Dottore: Maradandó teljes emlékezetvesztés...]

Tovább »

Lényegében...

Szeretnék szeretni.
Szeretnék csókolni.
Szeretnék érinteni
és szeretve lenni...

Tovább »

Első álmom

       Sétálok egy kellemes hangulatú kis városkában. Az emberek nyüzsögnek itt-ott, de csak bolyokban, mintha négy-öt szomszédonként egymás ellen forralnák a csínyeket. Van egy piac a közelben, van még időm is a találkozóig, benézek.
    Ideértem. A poros sétálóutcák hömpölygő forrósága után, kellemes érzés a vásár hűvöskés fuvallataiban sétálgatni. Balra fából és bőrből készült nyakláncokat, karkötőket akarnak eladni, jobbra meg sajtokat kínál egy kedves tekintetű asszony. Szép nagy ez a piac. Amit eddig láttam belőle, az megbizsergetett. Most például elértem egy standhoz, ahol egy középkorú bajszos fickó szőlőt árul a kamasz lányával és közben az épp csak iskolás fiait hajkurássza, akik rohangásznak körülötte. Finomnak tűnik a szőlő, veszek is egy fürttel. Kedvesek. Na, itt mellettük van egy átjáró. A következő oszlopban szinte csak ruhákat árulnak, úgyhogy inkább tovább megyek. Négy-öt sor után meg is állok, majd elindulok balra. Itt is zöldségek, sajtok, ruhák, ékszerek, különböző baromfik és szőlő-hegyek vesznek körül. Kellemes a hangulata, de kezd idegesítővé válni ez a nyugtató zajosság. Felgyorsítok, ám hirtelen észre veszek egy elfüggönyözött állást. Ide be kell néznem! Bemegyek és egy kókadozó idős néni fogad a babzsákfotelén ülve. Köszönt a helyi nyelven -bár még teljesen be sem léptem de azt azért nyilván látja, hogy idegen vagyok-, erre én megkérem, hogy beszéljen angolul, mert azt én is beszélem. Csak folytatja a saját nyelvén és mintha egy rég nem látott meleg arcra talált volna bennem, elkezd integetni, hogy üljek le és egyre hangosabban kiabál és szorosan magához húz -üdvözölvén a rég nem látott szerelmet [?]. Sugárzik a barna szeme. Kicsit kényelmetlen a helyzet, de belemegyek. Kíváncsi vagyok, hogyan sül el. Kicsit megnyugodott és beszél hozzám kedvesen, de még mindig nem értem. Úgy tűnik, régi történeteket mesél és azt hiszem, romantikus témájú a dolog. Nem értem, ezért inkább elképzelem, hogy miről mesél viszont ez a romantikus történet-fikció nem is tűnik akkora zagyvaságnak, mert boldogan kicsordul pár könnycseppje és még mutat is egy nagyon régi, rossz állapotú fényképet, amin ő van fiatalkorában és a férje. Most kérdez valamit, de nem törődvén a válaszhiánnyal, megbeszéli magában a dolgot. Úgy hiszi, egyetértettem, -"végül is, ha így akarja..." Aztán a fejéhez kap és felugrik az egyik szekrényhez. Kotorászik egy kicsit, majd visszaül és mutat nekem egy rajzot. Ez is régi, ez is itt-ott szakadt. Van rajta egy fa, egy hullámzó tenger, madarak, kis utcaszerű vonalpárok szabálytalanul egymás mellett és valami pontozás. Talán az homok a tengerparton, nem tudom. Megint kérdez valamit, azt hiszem, ugyanazt, mint legutóbb. És ismét mosolyogva bólogat, minthogy én egyetértettem vele. Mesél, mesél és mesél. Közben néha el-elpityeredik, de boldog. Lassan indulnom kell, ezért szép udvariasan elkezdek mozgolódni, majd felállok és elköszönök. Próbálok jelezni, de úgy látszik, nem akarja észrevenni, hogy elmegyek. Mindegy, nekem mennem kell. Kifordulok, végigmegyek a soron, ki az egymásba nyíló sétálóutcákra és irány a megbeszélt kávézó.
    Ideértem. Leülök egy aztalhoz, kérek egy csésze kávét, egy pohár bort és egy hamutálat, ezután rágyújtok. Várok, várok, de csak nem jön a helyi alapítványom elnöke. -Vele van találkozóm. Nem is baj, hogy késik, jól érzem itt magam. Jó ideig nézegetem a biciklis újságkihordókat, az utcán vitatkozó házaspárokat, a sürgő-forgó helyieket és a kisgyerekeket, akik valamiféle általuk gyártott labdát rugdosnak. Most viszont már mennék, a repülő is pár óra múlva indul haza és már valószínűleg az elnököm sem jön. Biztos lesz magyarázata...
Fent vagyok már a repülőn. Nagyon fárasztó volt ez a nap és érdekes is. Pláne ezzel az öreg nénivel. Kezdek bóbiskolni. Mindjárt el is alszom, azt hiszem, úgyhogy megkérem a kísérőket, hazáig ne zavarjanak.
    Ideértem! -Kiáltok fel, mikor hirtelen valami zötykölődésre felébredek és pár pillanatig azt gondolom, biztos leszállt a repülő.
Majd felülök az ágyban és nem értem az előző gondolatomat. Kinyomom az ébresztőórát, felkelek és elmegyek fogat mosni. Fogmosás közben eszembe jut: Milyen fura álom... Egy idős néni egy rajzzal meg ez a kellemes piac és a meleg, hangulatos sétálóutcák... Öregasszony a rajzával, persze... Megmosolygom a dolgot, majd megmosakodom, felöltözöm és elmegyek suliba.
Vége van megint hét órának és bár ma nincs hozzá társam, elmegyek a kedvenc kávézómba. Törzshely: hangulatos kis művészkávézó. Sok ismerősöm szereti. Leülök egy asztalhoz, kérek egy csésze kávét, egy pohár bort és egy hamutálat, ezután rágyújtok. Jó itt lenni egyedül is. Van valami varázsa ennek a helynek. Nézegetem az újságírókat a szomszéd asztalnál, a kávéházban vitatkozó szerelmeseket, a fel-alá rohangáló pincérnőt és a jókedvű srácokat a négyes asztalnál, akik valami papírgalacsint dobálnak egymásnak. Egyszer csak váratlanul odalép hozzám egy hölgy. Sugárzik a barna szeme. Azt kérdezi, leülhetne-e az asztalomhoz, mert már biztos nem jön meg, akit várt és nem akar egyedül egy egész asztalt elfoglalni, mert látja, hogy tele van a kávézó, na meg én is egyedül ülök. "De, persze, örülnék!" -válaszolom és ekkor leteszi az italát az asztalra, majd leül hozzám. Már régóta beszélgetünk, sok mindent megtudtunk egymásról és igazán jól szórakozunk, s egyszer csak a fejéhez kap és magához veszi a táskáját. Kotorászik egy kicsit, majd leteszi a táskát és mutat nekem egy rajzot. Nem is figyelek igazán, hogy mi az. Most kicsit megint mustrálom a környezetet. Aztán végül megnézem a papírt. Van rajta egy fa, egy hullámzó tenger, madarak, kis utcaszerű vonalpárok szabálytalanul egymás mellett és valami pontozás, mintha homok lenne a tengernek a partján. Ennyit tudok kibökni ngy nehezen: "Hát ez?". És a válasz: "A hölgy rajzolta tegnap, aki most nem jött el. Ez az álomvilága, azt mondja."...

Tovább »

Váltunkban

Elvágyódtál és elengedtelek.
Mit engedtelek, magam küldtelek!
-Majd, mi marad: egy leégett telek
és a tudat: így erőre kelek[!]...

Tovább »

Egyszerűen-Bújj elő

Bezárva kínlódtok.
-Hiába.
De hisz' van karotok?
-Levágva...

Kis lyukban hánykolódsz,
elájulsz,
s felébredsz, s meglátod.
-Elárvulsz.

Pánik és félelem.
-Végtelen...
Patika: neved, hogy
"Vénytelen".

Hajadat megvágod,
Meg lehet.
Szép vagy? Tán széptelen?
-Meglehet.

Világod elveszted.
-Hibáid...[?]
Megleled: vívd csak meg
vitáid!

Kritikám-tanácsom
végetért,
harcolj hát magadért
s létedért!

Tovább »

KATÁCS

Hölgyek, Urak, Fiúk, Lányok, Amélie!

A mai napon megjelent KATÁCS című verses kötetem, amely borítójának elülső oldalát Sütő Boglárka, hátolsalát pedig Balogh Áron festő- és fotóművészek tervezték és készítették. A belső illusztráció Szolnoki Nóra rajzász munkáját dícséri, az ajánlást pedig a méltán ismert Kálnay Adél írta. A verseket, novellákat én álltam :).

Ezek a legfontosabbak, hosszú lenne ez a hét, ha az összes kedves közbenjárót fel akarnám sorolni.

A könyv később boltokba, s különféle művészeti helyekre kerül, a részletekkel sajnos nem tudok még szolgálni.

Furják Gergely Aurél

Tovább »

Árnyék nélkül

Hölgyeim, Uraim!

Mától [2009.12.10.]   2010.01.10-ig a Baracsi Művelődési Ház színháztermében megtekinthető öreg komám, Balogh Áron és jómagam "Árnyék nélkül" című kiállítása!!!!

Azt gondolom, érdemes erre pazarolniuk idejüket és a benzinpénzt a világvégére való utazásra, mert ha koncentrálnak és figyelmesen elmélyülnek a művekben, akár hasznos lehet az Önök lelki és érzelmi világa számára is.

-Na meg persze nekünk, hisz a nézettség ez által növekszik.... :)

Tovább »

Elhagytam a kulcsokat

Repülés közben a padlón heverve, pürét majszolgatva, az ÉLETET ÉLVÉN, miközben karvaly száll a testem fölött s autó jár a fejemen,  kifolyik a nyálam és ugrani indulnék, de meglátok egy lányt, aki végül szintén otthagy és épp, hogy egy szemkontaktus volt [bár, lehet, hogy azt is csak én képzeltem], megfogom a mellkasom és nem érzem, hogy dobogna bármi, de közben majd' kiugrik és széttárom a kezeim, na meg kérdőn nézek.........

Tovább »

Hámozd ki

Papp Tamást, Major Annát meg Nagy Árpit ismételgetsz, miközben csukott szemmel malmozol és nem az ujjaiddal, de a Dózsa tér kellős közepén és úgy nézel ki, mint egy agyilag zokni. Furcsán néznek rád, mikor éppen a bal lábadat teszel a jobb után, de fel sem fogod éppen abból kifolyólag, ami miatt furának tartanak. És a vége meg úgyis az lesz, hogy egyedül leszel és a telefonod meg minek? -De akkor már tisztában leszel mindennel. És keresed a Dolák-Salyt, csak ugye nem találod, mert miért is? Aztán meg mész, nézel, van, hogy nem látsz, de azért általában nem csak nézel, viszont mások néznek, meg kinéznek, meg te is kinézel és az ablakon is, csak az meg ugye homályos.... Majd eljön a pont, hogy megismersz valakit, de akkor is csak Hendrixet tudod idézni, mert a ronda nem kifejezés, meg amúgy sem vagy tuskó.

És akkor most búcsúzom is, mert semmiképp sem értetek, még talán én érthetem, de úgysem mondom el, mert malmozni kell meg ismételgetni, bár papagály, az nem vagyok és eljött a pont, hogy az értelem kevesebb, de nem is a szövegben...

Tovább »

Paraméterek

Hát ne vicceljünk már, kérem szépen! Mi ez? Szeretethiány, szeretetéhség? -Nem mondanám, ugyanis ezek nem járnak az önbizalomhiány jelensége nélkül. Az meg most a sor hátulján bujdos...
Nem... Boldogság ez? -Igen, ahhoz közel van, de a szar akkor miért kupaclik??

Hárman vagytok, akikben még bízom. Nem is bízom, inkább reménykedem. Egyikőtök sem mutatja viszont, amit látni akarok. Én persze tegyek meg mindent, járjak ki locsolni, még gereblyézek is, hogy még szebb legyen. De csak elszárad az a kibaszott virág!
Hát álljon már meg a menet! Hol a szeretet, hol a tisztelet, az intimitás? Hová tűntek? Ha nem kell, hát szóljatok, basszus, de ne ámítsatok [magatokkal együtt! ] !

Nekem erre nincs se időm, se szükségem. Mégis akkor mit kevergek még itt?
Csak kell valami................

Tovább »

Rangtalanok-névtelenek

Pára lep el mindent
vagy köd, mindegy: homály.
[Nem is tudom, mi ez.]
A lényeg az, hogy nem látsz.

De nyitva vagyok, drága!
Dob van itt meg csengőszó!
Bár, nálad is biztosan...
csak ugye ott hamisan.[?]

Vágyatoktól zeng a világ,
mégsem láttok rendesen!
Állatokon nyál folyik.
Kár, hogy nem az ajkakon...

Finom illat az orromban,
várjátékok világomban.
Mindez csupán fikció:
persze, nehéz nekem is.

"Megtértek" és hazudoztok.
Bájologtok, fukarkodtok.
Törpék vagytok por-üregben,
gyenge deszkán táncoltok.

Bujdostok a bozótokban,
látszó rózsát ültettek.
Ki fogja azt locsolni?
Hát, felkelni sem tudtok még!

Csokrokat is küldözgettek,
persze: ezt már ismerem.
-Kaptam én is jónéhányat,
sírt a tűz, ha égettem.

Sárgás láp az "otthonotok",
büszkélkedtek, okoskodtok,
szeszeltek és szónokoltok:
nem csoda, hogy úgy pusztultok.

Homlokokon folyik a vér,
az enyémen csak veriték van,
pók mászik a falatokon,
zene szól az enyéim közt.

Bénák vagytok, nyomorultak!
Gyengék, de jó színészek. :)
Játszátok a szép királynőt
puskaporral torkotokban.

Nem tetszik, hogy vegetáltok.
Dehát én mit tehetnék?
Szeszkazánnal, kurvaházzal
ti vagytok a névtelenek.

Mesélek hát magamról is:
Én vagyok az orosz cár!
Pompa, vadság, szép forroság,
munka, kert és ambíciók!

Célok, tervek, energia!
Dinamika, szép muzsika,
Jerusalem s erős Mockba,
síró szemem sosem bamba.

A betyárját! Mit csinálok?!
Vaknak mutatom a színt?
-Vak: "mondom, én látó vagyok."
Tűnjetek a közelemből! [...]

Tovább »

Csendesülve [a Tanárnőhöz]

Érzések és érintkezés.
-Közeliek számomra.
Ez hát -ahogy mondják- félsiker.

Bájos mosoly, égszín külső,
fodor-láncok s a természet.
Bár azt mondják az utóbbiról: Nincs!

A válaszom, hogy: Barátaim,
ne legyünk már gőgösek!
És persze a játék...

Játék, mert a darab zajlik.
Néhol megáll, s úgy is folyik
-"Ami nincs is rendben van!"

Báránytollak, őszinte szív,
hisztéria, megalkuvás.
-Szerepjáték, persze, hogy az.

Színésznek születtünk:
annak kell hát lennünk.
Az érintésed hiányolom...

Tovább »

Kettesben magammal

Andrew:-Sikoltani kéne, ordítani dühöngni. Borítani mindtent és szétverni még azt is,
 ami van.

Aurél:-Könnyű lenne, jól is esne, biztos. De akkor hol élnél, te idióta?

Andrew:-Nem élnék sehol. Kit érdekel, hol élnék?

Aurél:-Mondjuk engem, és téged is. Csak ideges vagy.

Andrew:-Én ne lennék ideges? Ez nehéz, nem érted?

Aurél:-De. igen. Értem. Belém látsz. Tudod, hogy értem.

Andrew:-Igen, ne haragudj!

Aurél:-Nem haragszom, és ezt is tudod.

Andrew:-Most tudod, mit kéne csinálni?

Aurél:-Nem, mit?

Andrew:-Kiugrani, és szállni.

Aurél:-Igen.. Csak hogyan érnél földet?

Andrew:-Hát tudod, van a gravitáció.

Aurél:-Akkor meghalsz.

Andrew:-Igen, tudom. Bátorság ez, vagy gyávaság?

Aurél:-Ezt még nem tudom. Szerinted?

Andrew:-Honnan kéne tudnom? Nem vagyok filozófus!

Aurél:-Bár te is akarnál az lenni.

Andrew:-Erre a fél órára, minek? De most megyek, indul a repülő.

Aurél:-Ne menj! Várd meg a vonatot! ..az úgyis itt lesz, ahogy megérkezik. És én nem is
 akarok menni
Andrew:-Nem várok arra. Sokat vártam már.



              ...és pont így tanulok meg egyszer repülni.

Tovább »

Haldokló édesség [Bóbitáról]

Fogy az idő a végéhez,
észre sem veszem, s már elfogyott.
Csak nézem a dőlő tornyokat,
mint ti a lángoló templomot.

Borul a tornyokkal harang is:
zenélő-haldokló vár,
próbálkozom építeni még:
váram rég álmodni jár ...

Zengő-bongó csatamező,
boldogított-fájdalmas kín:
a földön roskad a parázsban
a boldog-elcsigázott szín.

Ezért kell hát nem ugranom
az égő rongysziklák közé
-gyanítom én-, hogy mégse már,
hogy ő szórjon szirmot köré!

Kardot rántok, drágám is így,
együtt irtjuk a még élőt!
Az álarca gyulladna meg!
-S oltaná a kínzón égőt ...

Boróka, Ordító Borbála ő,
Irma, meg Tatjana, s Abigél:
A Tündér is hát levendulás,
kísérnem -tán- kell amíg él ...

Tovább »

Mindenhol játszani!

Szárnyra kélt a nagy madáron. Igen, hát elment. A szőr még csak pihézett az állán -ha kiállt volna a sarokra, még lefújta volna a szél -ahogy ő mondta-, mégis világot látni ment. Siheder volt -ahogy meg véneink mondanák-, mégis elment világgá. Ritkán látom azóta, talán olyankor sem őt. Nem is láttam soha -talán- igazán... Felépített valamit. Egy képet. Egy képet, ami lássuk be, az ő szerepében mindenkinek kötelező. Kemény, erős, határozott, védelmező, ha kell. Máskor meg undok, mit undok, lenéző, gyalázó, alázó... Talán ez mind oktatás. Oktatás, indirekt módon. Nos, dióhéjban ennyi ő. Illetve, hát ennyit mutat. De azért, tudjátok, én nagyon kíváncsi lennék őrá. Mármint, igazán. Arra az emberre, aki valójában ő. Nem arra, aki szerepet játszik nekem, nem arra aki szerepet játszik egy csajnak a bárban -a csinos kis öltönyében, a vasalt ingjében és a vöröses nyakkendőjében-, akit fel akar szedni, nem arra. Arra, aki akkor ő, mikor egyedül a lakásában lefekszik az ágyba egy józan estén és gondolatok járnak a fejében, mély gondolatok. Na, látjátok, ezekre a gondolatokra lennék én igazából kíváncsi. Olyan lehet ez, mint a huszonkettes csapdája... -mert ha nem ismerném olyannak, amilyennek felém mutatkozik, hát nem izgatna az, aki valójában ő. Így viszont sosem fogom megtudni a másik oldalát... Ezt például nagyon sajnálom.
Emlékszem, régen hosszú haja volt. Hosszú és szőke. Mindig azt piszkálta. Tetszett a figura, én is olyan akartam lenni, bár valamiben mégsem. Emlékszem még, mikor a nyaraló teraszán ülve cigizett, miközben a lányok fonták a haját. Na, a cigire akkor még erőteljes nemet mondtam. Akkor ez volt vele a legnagyobb, egyszersmind az egyetlen gondom.
Most már van más is... Kicsit mögénéztem a szerepének -már, amennyire tudtam- és sok dzsuvát láttam. Nehéz volt feldolgozni, mert nekem csak A Kép volt addig, és csalódtam. De, hát, ő is csak ember, gondoltam... és jó lenne -azt mondom-, a dzsuváit is kikaparni...

Tovább »

Mögötte

Hazamész este a munkából és fürdeni kezdesz. Levetkőzöl teljesen meztelenre. Mielőtt a kádba
feküdnél, az a legnagyobb gondod, hogy a bal melled nagyobb, mint a jobb, vagy hogy csámpás
a lábad. Akkor és ott elfelejted, hogy a fölötted állók nem szeretnek, vagy, hogy az alattad
állók még le is köpnének, ha tehetnék és neked ez elől a ruháid mögé kell bújnod. Viszont
most is, ha esetleg benyit valaki, te megszeppenve és keserűséggel telve anyázol, miközben a
legközelebbi ruhát magad elé tartod. Félsz, hogy kiszolgáltatott leszel. És persze, jogosan,
mert az leszel. Viszont ettől csak akkor kell félned, hogyha félsz ettől, ezt lásd már be!

Tovább »